2015. május 15., péntek

19. Love happens all the time

 Sziasztok! :)
 Megérkeztem az új résszel, ami most egy kicsit rövidebb lett, de cserébe pénteken hoztam, ahogy ígértem. Igaz, kissé későn, de még péntek van. :D
 A következő részt jövő héten tervezem hozni, remélem sikerülni fog. 
Jó olvasást! :)

Hate to see your heart break
Sokkos állapotban vagyok, a kezem remeg, az agyam pedig folyamatosan kattog. Hogy lehettem ilyen vak? Hogy nem vettem észre, hogy Isaac odavolt értem? Hogy történhetett ez?
  Amikor a suliba jött, másodikosok voltunk a gimiben. Washingtonból költöztek vissza San Franciscóba, munkaügyek miatt mentek át az államok túloldalára. Tara mutatott be minket egymásnak, és ő volt az, aki nagyjából bevezette őt az itteni életbe. Na, nem mintha nehéz dolga lett volna, egy hét sem kellett hozzá, és Isaac a focicsapatban volt, illetve lányok álma lett. Az első perctől fogva jól kijöttünk egymással, nagyjából egy hónap után egy buliban megcsókolt, másnap pedig egész nap együtt voltunk, majd összejöttünk. Az elején úgy álltam az egész kapcsolathoz, hogy szórakozunk egy kicsit, aztán hagyjuk egymást, de egész jól kijöttünk. Egy probléma volt: nem voltam belé szerelmes. Szerettem, de csak mint egy barátot, nem pedig úgy, mint ahogy a szerelmedet szokás. Egy idő után kezdtem úgy érezni, hogy ő is így van ezzel, ezért egyik délután, amikor vége lett a sulinak, elmentünk kocsikázni, és megbeszéltük a dolgokat. Mondtam, hogy szakítani kéne, de nem akarta, és igazából én sem akartam elveszíteni, féltem, hogy utána nem leszünk barátok. De nem tehettem mást. Ezután ő javasolta, hogy legyen ez valamiféle érdekkapcsolat. Ő nem egy szerelmes típus, és ahogy mondtam neki, én sem vagyok az, így nem valószínű, hogy hamar találtunk volna magunknak valakit. Akkor miért ne maradtunk volna együtt? Jól mutattunk, és mintha egy filmben lettünk volna, mi voltunk a suli álompárja, együtt népszerűbbek voltunk. Én pedig belementem. Hogy voltam ennyire hülye? Miért nem vettem észre, hogy nem azért akart velem maradni, mert jól mutatunk együtt? Csak nem akart elveszíteni. Én idióta pedig csúnyán kihasználtam.
 Szinte undorodom magamtól ezek után, csak lerogyok Isaac mellé a padkára, és gondolkozok, miközben beszívom a cigifüstöt. Fejemben sorban villannak be a közös emlékeink, és összeszorul a torkom. Annyira nyilvánvaló volt, még a vak is láthatta volna. Mardos a bűntudat, ha nem lennék halott, most a közeledő fekete kocsi elé vetném magam. Viszont ez még így is lehetetlen lenne, mert az autó lassít, majd megáll Isaac előtt. Az ablak lehúzódik, és egy barna hajú lány hajol ki az ablakon. Rögtön felismerem, és ez hideg késként hatol belém. Kitty az, aki velem egy kocsiban ült, amikor a baleset volt. Még a félhomályban is látszanak az arcán lévő apró hegek, de ezen kívül úgy tűnik semmi baja.
 - Isaac? Hogy kerülsz ide? – kérdezi.
 - Idejöttem – mondja Isaac kissé flegmán, miközben felnéz a lányra.
 - Nem gondoltam volna – forgatja a szemét Kitty. – Beszállsz? – Kérdezi, mire Isaac bólint, majd elnyomja a cigarettát, és beszáll a lány mellé. Porfelhőt kavarva elhajtanak, én pedig ott maradok a padkán, egyedül.
 Nagyjából öt perc múlva Danny jelenik meg mögöttem, halálra rémítve engem. Leül mellém, és csöndben várja, hogy megszólaljak.
 - Te látod a dolgokat, amiket csinálok? – Kérdezem meg tőle, mire bólint. – Szuper. Akkor gondolom, most jön a kiosztás, hogy ma sem csináltam semmi hasznosat, illetve szívtelen dög vagyok – mondom, miközben egy fűszálat tépkedek.
 - Szó sincs róla. Kitaláltad mit kell valahogy helyrehoznod Isaac-kel, és biztos vagyok benne, hogy nem vagy szívtelen dög.
 - Pedig nekem nagyon úgy tűnik – jelentem ki, ő pedig a fejét rázza. – Jaj Danny, ne védjél már folyamatosan! Nem fogsz a lelkembe tiporni, ha megmondod az igazat. Szemét voltam, kihasználtam azt, aki szeretett, és még kismillió embert! Te pedig folyamatosan úgy csinálsz, mintha ártatlan lennék, mintha nem lenne ezer hibám, mintha nem csesztem volna el az egész rohadt életemet azzal, hogy másokat néztem le! – Szinte kiabálok, ő viszont teljesen nyugodt, várja, hogy megnyugodjak kicsit.
 - Cas, mindenki követ el hibákat. Te csak úgy viselkedtél, ahogy régen veled viselkedtek. Nem kell marcangolnod magad emiatt, pont ezért vagy itt, hogy helyrehozd a dolgokat, hogy könnyű szívvel lehessen őrangyal belőled.
 - Azért valld be, hogy durva dolgokat tettem. Például Isaac-kel.
 - Igen, követtél el hibákat. És? Mindenki hibázik.
 - Szóval azt mondod, nem vagyok egy idióta picsa, aki mindenkit kihasznál csak azért, hogy megkapja, amit akar?
 - Cassie, komolyan mondom te vagy a legkedvesebb, legnormálisabb, sőt megkockáztatom, a legokosabb lány, akit ismerek. Csak ezt senki nem ismerte fel körülötted.  – mondja, miközben mélyen a szemembe néz. – És mellesleg a leggyönyörűbb is – suttogja, én pedig elveszek mélykék szemében. Az idő lelassul, miközben egyre közelebb hajol, minden apró mozgást érzékelek, ahogy a szellő fújja a fűszálakat, ahogy a szentjánosbogarak repülnek a fák között, sőt, mintha a Föld forgását is érzékelném.
 Aztán ajkát gyengéden a számhoz érinti, mire minden megszűnik. Mintha csak ő és én lennénk, semmi más. Lassan, óvatosan, de magabiztosan csókol, én pedig súlytalannak érzem magam. Nem akarom, hogy véget érjen a csók, de lassan hátrahúzza a fejét, és ahogy száját elveszi enyémről, hirtelen újra érzékelem a külvilágot.
 Mosolyogva lehajtja a fejét, miközben lopva rám pillant. Nem tudok mit reagálni, még mindig a csók hatása alatt vagyok, szóval csak zavartan mosolygok. Sosem éreztem még ilyet, mintha a mennyországba kerültem volna. Bár, ha úgy vesszük, nem is állok olyan messze tőle.
 Danny feláll, és a kezét nyújtja felém. – Gyere, menjünk haza. Pihenned kell.
 Kézen fogva, néma csöndben megyünk haza, azonban ahogy kiszállunk a liftből, elengedi a kezem. Kérdőn nézek rá, ő viszont teljesen normálisan viselkedik, így nem vonom kérdőre, csak követem a szűk folyosón keresztül a házhoz. A szobám ajtajában megáll, mintha nem tudná eldönteni, hogy bejöhet-e.
 - Azt hiszem, most lezuhanyozok. Hosszú volt ez a nap, csak forró vízre vágyom. – dörzsölöm meg az arcomat.
 - Megértelek – bólint, és épp indulna ki, én viszont hirtelen megfogom a vállát, és magamhoz húzom.
 - Nem szabadna… - mondja halkan, miközben a derekamat fogja, én pedig lesütöm a szemem.
 - Persze, khm, oké, megértem – mondom kínomban, miközben ellépek tőle. Ezek szerint a padkán az a csók csak véletlen volt, egy egyszerű csók, valószínűleg nem jelentett neki semmit. Nekem sem. Legalábbis ezzel áltatom magam, miközben nézem, ahogy Danny szomorkás mosollyal kimegy a szobából, és becsukja maga után az ajtót, de tudom, hogy ez nem így van. Igenis jelentett valamit, csak még nem tudom pontosan mit. 

2015. május 11., hétfő

18. I'm scared to get close

 Sziasztok!
Sajnálom, hogy megint késtem, jó rég volt rész. Táborban voltam és tanulni kellett, plusz kicsit elkapott a fogalmamsincsmiakaroklenniéskétévmúlvaérettségi-láz. Elég súlyos betegség, remegéssel, kétségbeeséssel, légzési zavarokkal illetve hirtelen dühkitörésekkel jár. Nem ajánlom senkinek.
Pénteken igyekszem hozni az új részt, tudom már mi lesz benne, a kérdés, hogy meg tudom-e írni, jó lenne nem késni most az egyszer.
Jó olvasást! :)

Can you feel my heart
Nem sok kedvem van bemenni a házba, hosszú percekbe telik, mire egyáltalán az ajtóhoz sétálok. Mintha éppen vízbe készülnék ugrani, nagy levegőt veszek, lehunyom a szemem, és átlépek az ajtón. Tudom, hogy átjutottam, hiszen rögtön megcsap a süteményillat. Mrs. Addams állandóan sütött, kicsi korában is imádta az édességeket. Rendezvényszervezőként dolgozik, ahol gyakran az ő süteményeit szolgálják fel, illetve egy kis cukrászdát is nyitott pár éve a város szélén.
 Kinyitom a szemem, és szomorkás mosollyal bemegyek a kékre festett nappaliba, ahol Mrs. Addams és a tizenhárom éves lánya, Myra beszélgetnek, miközben Naomi a földön játszik kedvenc, rózsaszín ruhás babájával. A kislány hirtelen felpillant, és nagy barna szemeivel bámul rám, miközben pisze orrát kicsit felhúzza. Nem tudom mire vélni. Talán észrevett? Olvasni lehet interneten olyan sztorikat, hogy a gyerekek hat éves kor alatt látják a szellemeket. Naomi öt éves lesz, lehetséges lenne, hogy lát? De én nem vagyok szellem, legalábbis nem tudok róla. Hátrálni kezdek, úgy döntök, inkább fölmegyek az emeletre, mielőtt valami baj történne, közben pedig az eszembe vésem, hogy ezt a dolgot kérdezzem meg Dannytől.
 Másodpercek alatt fölérek, és rögtön jobbra fordulok, ahol szembetalálom magam az ajtóval. Hirtelen nem tudom jó helyen vagyok-e, ugyanis az ajtó üres. Régen egy milliméternyi hely sem volt rajta, tele volt fényképekkel, focis és filmes plakátokkal, most viszont tisztán látni a világos fát. Nyúlnék a kilincsért, de hamar rájövök, hogy ez így nem fog menni, így átlépek az ajtón.
 Amit elsőként megérzek, az az a tipikus illat. Fa, valami erős, borsos aroma és friss citrom illata keveredik a dohánnyal. Már el is felejtettem, hogy milyen volt Isaac illata. Halk zene szól, talán Nirvana lehet, Isaac pedig halál nyugodtan támaszkodik az ablakpárkányának, az ablaknak háttal, szeme lehunyva. A párkányon egy doboz cigi és egy vékony könyv hever, aminek a címét nem tudom elolvasni, mert fehér papírral van beburkolva. A szobában félhomály van, a sötétítő le van engedve, alóla beszűrődik egy kis fény, nagyon furcsán, és misztikusan megvilágítva a tárgyakat. Valamiért sírhatnékom támad, kapar a torkom, ég a szemem, de visszafojtom, és inkább megpróbálok arra koncentrálni, hogy kiderítsem, mi a feladatom itt.
 Közelebb lépek Isaac-hez, és tanácstalanul megállok vele szemben, várom, hogy produkáljon valami életjelet. Egyre türelmetlenebb vagyok, és már éppen úgy döntök, hogy hagyom a francba, hazamegyek, amikor feltápászkodik, a hajába túr, majd a laptopjához lép, és leállítja a zenét. Felkapja a telefonját, elővesz egy újabb szálat a dobozból, majd a füléhez szorítva a telefont tárcsázik, miközben rágyújt egy újabb cigire. Legszívesebben kiütném a kezéből a dohányt, ugyanis tíz perc alatt másodjára gyújt rá. Régebben én is elszívtam pár szállal buliban, viszont ő négy nap alatt elszívott egy dobozzal. Ez már akkor sem tetszett, próbáltam rávenni, hogy napi öt szálnál kevesebbet szívjon, de lehetetlen volt.
 - Csá –köszön a telefonba. – Na hallod, nem jöttök át? Mi? Ja, nem, biztos nem megyek sehova, akkor inkább offoljuk az egészet. Jaj, Tara ne idegesíts, döntsd már el. Nem kell, ne add, nem vagyok ideges. Tara…? – kérdőn mered a telefonba, majd újra beleszól. – Csá tesó. Ne kezdd te is, hallod, elég volt a csajodat végighallgatni. Nem cigizek, honnan veszed? – Kérdezi, majd beleszív a szálba. – Jó, csak át akartalak hívni titeket, ha prédikációra vagyok kíváncsi templomba megyek, baszod. Most jöttök vagy sem? Oké. És Eric! Hoztok nekem egy doboz cigit? Mindegy milyen, csak erős legyen. Na helló – lerakja a telefont, a csikket pedig belenyomja az asztalon lévő elszáradt virág földjébe. Ezerszer mondtam neki, hogy legalább a virágot hagyja életben, ha már magát tönkreteszi a cigivel, de sosem tudtam meggyőzni.
 Kimegy a szobából, gondolom a mosdóba, így nem megyek utána, inkább körülnézek kicsit a szobában. Az ágya össze van túrva, mögötte a sötétkék falon különféle cetlik, dalszövegek, képek, poszterek. Tulajdonképpen minden a falon volt, amit nem akart kidobni, vagy csak lusta volt hozzá. Nem mintha zavart volna, igazából jól nézett ki a fal, és illett Isaac-hez. Pont olyan kupis, és szétszórt volt, mint ő maga, és a szoba további részeit is ez jellemezte: elkorhadt növények, tömött szekrény, egy tükör, amibe bele sem lehet nézni a sok matrica miatt, ami rá van ragasztva, a kanapén ruhák, az edzőcucca, és egy fekete mappa, amit még sosem láttam. Közelebb megyek, megpróbálom felemelni a mappát, de csak átsiklik a tárgyon a kezem. Később kiderítem mi van benne.
 Isaac visszajön, három sörrel a kezében, az egyiket rögtön kinyitja, és az ágyra ülve inni kezd, miközben a telefonját nyomkodja. 
 Hamarosan csöngetnek, majd miután gondolom Isaac anyukája kinyitotta az ajtót, Tara és Eric mindenféle kopogás vagy ilyesmi nélkül betörnek a szobába, és kényelembe helyezik magukat.
 - Nesze, itt a cigid. De ha ezt is elszívod egy nap alatt, úgy megverlek, hogy nemhogy cigizni, de pislogni nem tudsz majd. – Eric hozzávágja Isaac-hez a dobozt, aki bólint egyet, és röhögve maga mellé rakja a cigit, mintha az is megnyugvást jelentene neki, hogy a közelében van.
  - Na mizújs? – Tara Eric ölébe rakja a lábát, miközben telefonjáról zenét indít.
  - Mi lenne? Csak unatkoztam – vonja meg a vállát Isaac.
  - Igen? Csak akkor vagyunk jók, mikor unatkozol? Szép is vagy, mindjárt hazamegyek – Tara úgy csinál, mintha megsértődne, de miután Isaac elkezdi kitessékelni a szobából, fejét hátravetve nevet. Tara és Isaac kiskoruk óta ismerik egymást, az apukáik együtt dolgoztak, sokszor jártak át egymáshoz. Miután Isaac átiratkozott a mi sulinkba, Tara volt az, aki bemutatott minket egymásnak, és igazából miatta – meg persze jóképűsége és a stílusa miatt – vált olyan hamar népszerűvé.
 - Jaj gyerekek,menjünk már valahova, ne szívassatok, hogy itt fogunk ülni szombat este –szenved Eric, miközben felbontja a sört. – Van valami buli Liznél, megnézhetnénk – tanácsolja, mire Isaac a fejét rázza. – Most miért? Nem emlékszem mikor voltál utoljára bulizni, sosem jössz velünk meg a srácokkal.
 - Szállj már le rólam, hallod. Semmi kedvem nézni, ahogy azok az idióta picsák leisszák magukat a sárga földig, majd hazamennek valami kanos bunkóval. 
 - A kanos bunkók és az idióta picsák éppenséggel a barátaink – mormol Eric az orra alatt.
 - Ja. Barátaink – mondja csípős hangsúllyal. – Ne haragudjatok, felőlem menjetek, de kizárt, hogy beteszem Lizhez a lábam.
 - Oké, felfogtuk. De nem gondolod, hogy kissé antiszoc vagy mostanában? – Kérdezi Tara, majd beleiszik barátja sörébe.
 - Inkább vagyok antiszoc, minthogy lélegezni se tudjak a csajom vagy pasim nélkül – jegyzi meg Isaac, miközben idegesen dobálja a cigisdobozt.
 - Na jó, attól még, hogy te képtelen vagy normális emberi kapcsolatokra és nincsenek érzéseid, nem jelenti azt, hogy mások is ilyenek – dobol a térdén Eric. Ők ketten mindig vitáztak, már régebben is, elég durva dolgokat szoktak egymás fejéhez vágni, azonban Isaac arckifejezését látva levettem, hogy Eric most túl messzire ment.
 - Vannak érzéseim, oké? Legalábbis voltak – mondja halkan, majd feláll, és felveszi szürke pulcsiját. 
 - Most hová mész? – Kérdezi Tara, miközben feláll.
 - Levegőznöm kell kicsit – mondja, és zsebébe teszi a cigit.
 - Megyünk veled – húzza fel Tara Ericet, aki úgy duzzog, mint egy kisfiú, akinek az anyukája nem vett jégkrémet.
 - Nem! – Csattan fel Isaac, majd kissé nyugodtabban folytatja. – Menjetek el a buliba, maradjatok itt, csináljatok, amit akartok, de most hagyjatok egy kicsit – kéri, mire Ericék csöndben hallgatnak. Tara még megpróbálja visszatartani Isaac-et, de hiába, kiviharzik a szobából, az ajtót pedig becsapja maga után.
 Nem tudom mitévő legyek, maradjak, vagy menjek a volt barátom után. Végül úgy döntöm követem, mi baj lehet belőle? Kiszaladok a házból, körülnézek, majd megpillantom, amint az utca végén leül a padkára, és rágyújt. Keze remeg az idegességtől, én pedig legszívesebben átölelném és megnyugtatnám. Még ha nem is voltam belé szerelmes, az egyik legjobb barátom volt. És most tisztán látom rajta hogy szenved, de nem tudom miért. Az meg csak pláne, hogy megbántottam, és helyre kell hoznom.

 Erősen gondolkozok, miközben felette állok, felelevenítem a kapcsolatunk minden egyes másodpercét, minden szót, érintést. Aztán elgondolkozok a házban történteken, és hirtelen beugrik, kigyullad fejem felett az a bizonyos villanykörte. 

2015. április 19., vasárnap

17. Who will rise to stop the blood?

 Sziasztok!
Keddre terveztem a részt, de szokás szerint elcsúsztam. Iszonyatosan sajnálom, egyszerűen képtelen vagyok időben megírni. Nem tudok csak úgy leülni, hogy most akkor írok, mert akkor sosem jönnek a gondolatok, és hiába próbálom eltervezni, hogy most mi legyen, nem sikerül. Nagyon haragszotok? Pedig tényleg nagyon igyekszem, de nem akar menni. Ha van bármi ötletetek, tanácsotok, ami nektek bevált, hogy mondjuk hogy tartsátok be a dátumot, kérlek, írjátok le kommentben, vagy chaten, mert nem szeretnék csalódást okozni Nektek!
Hétfőn terepgyakorlatra megyek, péntek este jövök haza, így nem lesz időm írni az új részt, maximum jövő hét szombaton tudom elkezdeni, mert holnap nem leszek itthon, és pakolni kell. Majd a túrázás közben megpróbálok gondolkodni. :) 
Próbáltam ebbe a részbe sok párbeszédes részt tenni, mert egyszer megszavaztátok, hogy legyen benne több, illetve a mostani szavazás eredménye az lett, hogy legyenek péntekenként a részek. Ezt is pénteken terveztem befejezni, de színházba mentünk, és késő este értem csak haza. 
Remélem tetszik, szívesen várom a véleményeteket akár úgy, hogy kommenteltek, chaten írtok, vagy pipáltok. :)

Make It Stop
Friss kávé illatára ébredek, erről pedig rögtön a régi reggelek jutnak eszembe, amikor csak a koffein segített, hogy felébredjek. Szívem rögtön nagyot dobban, és úgy érzem, nem tudok tovább az ágyban maradni, ezért kikelek a paplan alól, magamra kapok egy pulcsit, és kicsoszogok a folyosóra. Dannyt keresem, benézek mindenhová, de nem találom, így úgy döntök, követem a kávé illatát, hátha a konyhában lesz. A pulton Giselle támaszkodik, vörös haja kijött a kontyból, egy szürkés nadrágban, és valamivel sötétebb pulcsiban van. Amikor belépek, végigmér, majd úgy fordítja el a fejét, mintha még csak a pillantására sem lennék méltó.
 - Nem láttad Dannyt? – Kérdezem, nem foglalkozva azzal, hogy mennyire semmibe vesz.
 - Elment – közli az amúgy elég egyértelmű tényt. – Ne kérdezd, nem tudom hova. – Válaszolja meg rögtön a fel nem tett kérdésemet.
 - Azért kösz – bólintok, majd kiveszek egy bögrét a szekrényből. – Önthetek?
 - Csak nyugodtan – mondja, majd belekortyol a kávéba. Tanácstalanul állok, miközben ő ártatlanul, semmitmondó arckifejezéssel iszik.
 - Ő, és esetleg ide is engedsz? Útban vagy – mutatok a mögötte lévő kávéfőzőre, mire sóhajt egyet, és arrébb lép. – Kösz – öntök magamnak, majd kiveszem a szekrényből a cukrot, beleteszek egy kanállal, és hozzáöntök egy kis tejet is. Leülök az asztalhoz, és inni kezdem a forró italt, azonban eléggé irritál, hogy Giselle folyamatosan bámul, így ránézek, és a lehető legbarátságosabb hangon szólok neki:
 - Megtennéd, hogy nem nézel folyamatosan? Nem szeretek úgy inni, hogy néznek – magyarázkodom, amikor felvonja a szemöldökét. Erőltetetten elneveti magát, majd leül velem szemben, és gúnyos arckifejezéssel vizsgálgat tovább. – Oké, mi a franc baj van veled? – Kapom fel rögtön a vizet, miközben beletúrok a hajamba.
 - Fogalmam sincs, mire gondolsz – rázza fejét, miközben vörös tincsei csapkodják az arcát.
 - Mondjuk arra, hogy amióta itt vagyok, csak szálka vagyok a szemedben. Megbeszéltük, hogy nem kell jóban lennünk, de akkor hagyjuk egymást békén. Ennek ellenére, te még mindig úgy csinálsz, mintha nem is léteznék, mintha egy senki lennék.
 - Talán mert egy senki vagy – röhögi el magát, én pedig minden másodperc eltelésével egyre idegesebb vagyok. Érzem, hogy másodpercek kellenek ahhoz, hogy robbanjak, de magamban elszámolok tízig, próbálok nyugodtan lélegezni, és igyekszek nem elvörösödni, ahogy az ilyen helyzetekben szoktam. – Idejöttél, és azt hiszed, minden a tiéd. Hogy még mindig te vagy az, aki körül minden forog, hogy egyet csettintesz, és mindent megkaphatsz. És ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, mi bajom van veled. Csak azért kérdezed, mert hallani akarod, ahogy kiborulok. Nem bírod ki, ugye? Nem tudod elviselni azt, ha senki sem szenved. Muszáj, hogy valakinek fájjon, mert ha nem nekik fáj, akkor neked. Nincs igazam? – Tart egy másodpercnyi hatásszünetet, én pedig megszólalni sem tudok a döbbenettől. – Még szép, hogy igazam van. Ne várd, hogy úgy nézzek rád, mint egy idegenre, ne várd, hogy úgy tegyek, mintha nem tudnék rólad semmit. Mert mindent tudok. És elmondhatatlanul, iszonyatosan idegesítesz – egyre jobban felhúzza magát, szeme könnybe lábad. - Nem, ez nem jó szó. Egyszerűen ki nem állhatlak. Most jó ez így neked? Mire volt jó? Miért jó az, ha szétcseszed mások életét, csak azért, mert veled is ezt csinálta valaki két éves korodban? Mire mész vele? Jobb leszel tőle? Vagy esetleg valamiféle megnyugvást érzel miatta? Én tényleg megpróbáltam. Megkértelek, hogy legyen elég, mondtam, hogy nem kell így végződnie. – Magyaráz kétségbeesetten, levegőért kapkodva, majd rám pillant, és úgy tűnik, most megint hozzám fog beszélni, nem pedig a képzeletbeli beszélgetőpartnerével. – De hajthatatlan volt, tudod? Nem vettem észre, hogy mire megy ki ez az egész, és nem bírtam tovább. Azt hittem, hogyha meghúzom azt a kurva ravaszt, minden jobb lesz, ő pedig a bűntudatba hal bele. De nem így lett, és én veszettem. Elvesztettem mindent.
 Döbbent csend. Képtelen vagyok megszólalni, az agyam folyamatosan azon kattog, amiket mond. Szinte látom a szemeim előtt, ahogy a fiatal, törékeny lány a fejéhez emeli a pisztolyt, majd elsüti azt. Egyelőre ez az egyetlen ép információ, ami eljut a tudatomig, és akármennyire is utálom, akármennyire is idegesített öt perccel ezelőtt, csak azon jár az eszem, hogy gyerek. Tizenöt éves gyerek, aki most hullott szét előttem, kiadott magából mindent, és aki még mindig zokog. Így felállok, lassan odalépek hozzá, felhúzom a székről, és átölelem. Azt várom, hogy ellök magától, azonban meglepődve érzem, hogy átölel, fejét a vállamba temeti, mintha csak az anyukája lennék. Folyamatosan csitítgatom, nem tudok mást tenni, egy idő után pedig egyre többször vesz levegőt. Ezért gáz, ha halott vagy, és sírsz. Nem kell levegőt venned, ezért csak folyamatosan bőgsz, egy pillanatra sem állsz meg. Szó szerint egy bőgőmasinává változol.
 Végül felegyenesedik, megtörli a szemét, majd rám néz. Mintha hirtelen nem tudná, mit mondjon, ez pedig meglehetősen furcsa, mert őt eddig úgy ismertem, hogy mindig tudja, mit kell mondani. Végül összeszedi magát, és halkan megszólal.
 - Ne haragudj.
 - Mármint miért ne? Azért mert összekönnyezted a pulcsim, vagy pedig azért, mert az elmúlt hónapokban mindennek elhordtál? – Kérdezem, és tényleg kíváncsi vagyok rá. Elneveti magát, bár szerintem inkább a megkönnyebbüléstől, amit a sírással, illetve a dühkitörésével adott ki magából.
 - Mindkettőért. Én nem akartam így viselkedni, tényleg. Csak nem könnyű. És tudod, hogy van ez. Valakit muszáj büntetnünk a történtekért.
 - Igen – húzom el a szám. – Sajnos tudom.
 - Ígérem, megpróbálok más szemmel nézni rád. Nem mondom, hogy hamar sikerülni fog, de megpróbálom. Nem akarok én is olyanná válni. – mondja komoran, én pedig elhúzom a számat.
 - Néha nem elég az akarás – motyogom, miközben a fehér, puha papucsomat bámulom.
 - Próbálkozni lehet – vonja meg a vállát. – De attól még mindig idegesítesz – vált vissza a megszokott stílusára, én pedig elmosolyodok
 - Máris megyek – felkapom a bögrét, és elindulok vissza a szobámba. Hiába próbálja tettetni, hogy semmi sem változott, és ugyanaz az ellenségeskedő Giselle, már sosem lesz ugyanolyan. A kiborulása megrepesztette a jeget, a mi dolgunk, hogy eltörjük.
 A folyosóra kiérve ajtócsapódást hallok, ezért megállok, és megnézem ki jött. Danny lép be, idegesen megdörzsöli az arcát, úgy tűnik, nem vesz észre.
 - Baj van? – kérdezem, ő pedig felkapja a fejét, és csodálkozva néz rám. Arca gondterhelt, de mintha megenyhülne, amikor megszólal.
 - Nem, dehogy. Semmi. Csak fáradt vagyok – rázza a fejét. Némán bámulok rá, érzem, hogy nem mond igazat, de úgy döntök, nem firtatom, ha akarja, majd elmondja. – Na, felkészültél? Ideje lenne ’dolgozni’ – mosolyodik el könnyedén, de erőltetetten. Elhúzom a számat, nincs hozzá sok kedvem, de sajnos nem kedv kérdése, így csak bólintok.
 - Szeretnél az előző feladatodhoz visszamenni? Jamie-hez? Nem tudom, lehet, hogy nem mondtam még, de nem muszáj egy alkalommal végezni velük. Visszamehetsz, elkezdhetsz újat, ilyenek. Szóval?
 - Én oda vissza nem megyek. Még nem – rázom a fejem, felelevenítve magamban a történteket. Danny bólint, mint aki tökéletesen megérti, majd a vállamat átkarolva vezet ki a házból.
 A szokásos útvonalat tesszük meg a lifthez, közben arról faggatom, hogy hol volt, majd miután még mindig nem mond semmit, elmesélem neki, ami Giselle és köztem történt. Örül neki, legalábbis úgy tűnik, kicsit megkönnyebbül, hogy nagyjából tisztáztuk a dolgokat. Bár Giselle-ről van szó, nála sosem lehet tudni, az a lány olyan, mint egy időzített bomba.
 Beszállunk a liftbe, Danny pötyög valamit, mire a lift hirtelen elindul, egy perc múlva pedig megérkezünk.
 Döbbenten állok a ház előtt, ahol annyiszor jártam, és bizonytalanul pillantok Dannyre.
 - Biztos jó helyre jöttünk?
 - Ezer százalék – bólint. – Menni fog?
 - Remélem – mondom, mire ő szorosan átölel, majd miután elenged, eltűnődik egy percre, aztán puszit ad a fejemre, és magamra hagy. Mosolyogva nézek utána, megfeledkezek arról, hogy éppen hol is vagyok. Persze hamar eszembe jut, ezért visszafordulok a sárgára festett, szürke tetővel rendelkező házhoz, majd elolvasom a postaládára írt nevet, csak azért, hogy biztosra menjek. Addams.

 Felnézek, és a középső ablakot bámulom, ami mögött meglebben a függöny, és egy zöld pólós, barna hajú srác jelenik meg, aki az ablakon kihajolva rágyújt. Ha lehunyom a szemem, még mindig előttem van, hogy hányszor csinálta ezt, amikor még éltem, és virultam, és együtt voltunk. Este kihajolt az ablakon és rágyújtott, a csillagokon és a Holdon kívül csak a cigaretta vége parázslott. És csak csöndben néztük az égboltot. Romantikusan hangzik. Olyan filmbe illően. Igazából jól megvoltunk, az csak részletkérdés, hogy nem tudtam úgy szeretni, mint ahogy a szerelmesek szokták egymást. Pedig egymáshoz illettünk. És talán, ha ez az egész egy film lenne, akkor egy idő után rájönnék, hogy halálosan szeretem, összeházasodnánk, gyerekeink lennének, és együtt öregednénk meg. De az az igazság, hogy valóságban minden máshogy történik, sosem úgy, ahogy elképzeltük. 

2015. április 8., szerda

Információk

 Sziasztok!
Bocsánat, hogy nem jelentkeztem, iszonyatosan elvoltam havazva. TZ-ket írtunk, matek kisérettségire készültem, ma már a törin is túl vagyok. Igaz, először nagyon átkoztam, de azért érdemes volt megtanulni. Viszont ezekkel együtt a blogot kissé elhanyagoltam, amit nagyon sajnálok! Egy rész ki is kimaradt, ezt amint tudom, megpróbálom behozni. Most pénteken még írok egy eléggé fontos kémia TZ-t, szóval arra még tanulok holnap is, péntek este pedig szerintem tudom folytatni a részt, aminek a negyede már megvan. Nem szeretnék most téves időpontokat mondani, hogy mikorra lesz kész, mert hétvégén keveset leszek itthon, viszont tanulni is kevesebbet kell a gyilkos kémia után, szóval ha minden jól megy, a hét elejére megleszek vele.
Remélem jól telt a tavaszi szünet, és a húsvét, volt időtök egy kicsit kipihenni magatokat, családdal, barátokkal lenni. :)
Még jelentkezem! ;)

2015. március 14., szombat

16. Let that mistake pass on

 Sziasztok!
Igen, igen, igen, egy hónap után meghoztam az új részt. Sajnálom, hogy ennyit késtem, ez most tényleg nem jött ki jól. A következő részt két hét múlva igyekszem hozni, azonban azután csak április nyolcadika után tudom hozni, addig minden percben kisérettségire fogok tanulni, sajnos eléggé le vagyok maradva.
Köszönöm kitartásotokat, kommentjeiteket, és mindent, amit Tőletek kapok! ♥
Jó olvasást! :)

Roads Untraveled 
 - Ezt hogy érted? – Nézek föl Dannyre, miközben felvonom kissé a szemöldököm.
 - Hát. Tudod. Az őrangyalod vagyok, mindent meg kell tennem azért, hogy jobban érezd magad – vonja meg a vállát.
 - Aha. Akkor ezek szerint eddig mindenkiért szabályt szegtél, csak hogy jobb kedvre derítsd őket? Mármint azokért, akiket eddig kaptál. – kérdezem.
 - Így szoktam lenyűgözni az embereket, igen – próbál lazán válaszolni, mintha ez mindennapi lenne, de egyrészt kiismertem már annyira, hogy tudjam, nem szívesen szegi meg a szabályokat, másrészt pedig mikor válaszol, úgy látom, zavarban van, elfordul, lesüti a szemét. Úgy döntök, nem firtatom, így csak bólintok egyet, majd ráhajtom a fejem a vállára. Nem mond semmit, átkarol, és megnyugtatóan megsimítja a karomat. Lehunyom a szemem, visszafojtom a lélegzetem, és hallgatom, ahogy beszívja, majd kifújja a levegőt. Visszagondolok arra, amit Giselle mondott, hogy a lélegzés már csak egy berögzült dolog, amelynek semmi jelentősége nincsen. De ez nem igaz. Ez az, ami a földön tart. Ez a szokás az, ami segít megőrizni a józan eszünket. Elhiteti velünk, hogy valamennyire még mi is emberek vagyunk. Hogy normálisak vagyunk, nem csak egy rakás szerencsétlen, akik túl szeretnének élni valamit, holott semmi esélyük sincs. Hiszen a háborút már elveszítették. Olyanért harcoltak, ami valójában sosem volt az övék.
 Beszív, kifúj. Beszív, kifúj. Felveszem Danny légzését, mellkasom egyszerre emelkedik az övével. Nem tudom, meddig ülünk így ott, de épp elég idő telik el ahhoz, hogy amikor ki akarjon menni, ne engedjem.
 - Maradj még – húzom vissza, mire kérdőn néz rám. – Nem akarok egyedül maradni – szinte suttogva beszélek, mire halványan elmosolyodik, és visszahuppan mellém. Újra nekidőlök, belekarolok a kezébe. – Nagyon rossz volt? – kérdezem halkan.
 - Mi?
 - Amikor vége lett.
Elgondolkozik, szemöldökét ráncolja. Lehajtja a fejét, elfordítja, kerüli a pillantásom.
 - Nem. Alig éreztem valamit. – Mivel ez igaz lehet, úgy érzem, a java csak most jön. – De utána szenvedtem. Borzalmasan. Azt hittem meghalok. Másodszorra. Mert tudod, nekem nem volt olyan jó őrangyalom, mint neked – vigyorog, és megbök a könyökével, mire felnevetek. – Igazából nem is tudom – komolyodik el. – A részletekre nem emlékszem, de épphogy megcsináltam a feladatokat. Lelkileg nagyon megviselt, nem aludtam, élőhalottként járkáltam a folyosókon. Bár tulajdonképpen az is vagyok – megdörzsöli az arcát, majd folytatja. – Nem tudom, te hogy bírod. Erősebb vagy, mint én. Még nem roppantál össze, nem törtél meg. Kiakadtál párszor, de harcolsz tovább. Nem roskadsz le az ágyra, és hagyod, hogy leteljen az időd, amíg végrehajthatod a feladatokat.
 - Pedig gondolatban már ezerszer megtettem, hidd el – temetem a vállába az arcom.
 - Dehogy tetted. Akkor már vége lenne. Hát nem érted? Itt nem a cselekedeteid számítanak. Csakis a gondolkodásmódod. Hiszen a gondolkodásod szerint cselekszel. Lehet, hogy nem tudatosan, de eldöntötted, hogy erős maradsz, és nem adod fel. Ha összeroppansz, az a fejedben fog megtörténni. Csak kihatással lesz a cselekedeteidre is. Nem tudom, hogy magadnak, vagy másoknak akarsz ezzel bizonyítani, vagy csak egy ösztön, de nem fogod feladni. Ugye? – Eltol magától, és mélyen a szemembe nézve várja a választ.
 - Nem fogom. Megígérem – válaszolok rövid gondolkodás után, ő pedig mintha csak a lelkembe látna, fürkészi tovább az arcomat.
 - Oké – fordítja el a fejét, én pedig visszadőlök a vállára. Beszívom a frissen mosott pulcsija illatát, miközben azon gondolkodom, hogy itt vajon mosnak-e, vagy a ruhák mindig frissek és tiszták. Végül nem kérdezem meg tőle, nem szeretném, hogyha kinevetne. Vicces, hogy még akkor is érdekel mások véleménye, amikor már igazából semmi nem számít. Nem teszed sosem azt, amihez kedved lenne, vagy amit meg szeretnél tenni, mert mi van, ha kinevetnek, lehülyéznek, idiótának néznek. Pedig most, hogy jobban belegondolok, nem számít. Nem számít mások véleménye, ha te jól érzed magad. Istenem, szinte egész életemben úgy viselkedtem, ahogy elvárták tőlem, mindig figyeltem arra, mit mondok, kikkel barátkozok, és én szabtam meg a képet, ami kialakult rólam az embereknek. Legalábbis ezt hittem. De igazából ők formáltak olyanná, amilyen vagyok. Hányszor hallottam vissza, hogy egy kegyetlen ribi vagyok, akinek semmi, és senki sem számít. Akinek el kell ugrani az útjából, különben átgázol rajtad. Aki mindig eléri a célját, és soha, egy pillanatra sem keseredik el, hisz minden sikerül neki. És valahol, a lelkem mélyén tudtam, hogy ez nem jó, de őszintén szólva, élveztem. Élveztem, hogy úgy megyek végig a folyosókon, az utcákon, hogy mindenki tudja ki vagyok, és volt egy bizonyos tekintélyem. Persze rossz értelemben. De nem érdekelt, hiszen nem mindegy, hogy úgy néznek föl rám, mint az ember, aki minimum hat nyelven beszél, kétszáz fölötti IQ-val rendelkezik, vagy úgy, mint a lány, aki mindig eléri a célját, még akkor is, ha ehhez másokat el kell söpörni az útból? Hát nem. Rohadtul nem mindegy. Csak erre nem jöttem rá időben. Azon járt az eszem, hogy hogy adhatnám vissza azt, amit ők adtak nekem kisebb koromban. De már bánom, hogy nem voltam okosabb náluk, és azzá lettem, amit akkoriban annyira elítéltem.
 - Szerinted sok dolgot kell még helyrehoznom? – Kérdezem, Danny pedig eltűnődik.
 - Fogalmam sincs. Lassan haladsz, ezért talán soknak tűnhet. De nem, nem hinném. Azért tizennyolc év alatt nem lehet annyi súlyos hibát       hozni. Jó, mondjuk neked sikerült, – teszi hozzá, mire felháborodva közbeszóltam – ne haragudj, de ez az igazság. Viszont sok olyan előfordult már, hogy a nagyon hasonló hibákat, nem kell újra és újra kijavítani, hogyha már először is tanultál belőle.
 - Hát nem tudom Danny. Nem tanultam még semmit. Nem lettem okosabb. Sőt, úgy érzem, nem is javítottam ki semmit. Odamentem, szenvedtem egy kicsit, valamit összeszerencsétlenkedtem, majd visszajöttem. Mi értelme volt? Nekem nagyon úgy tűnik, hogy semmi – adom ki magamból a kételyeket, amik már egy ideje zavarnak.
 - Nem kell ennyire komolyan venni. Sokszor elég egy apró gesztus. Lehet, hogy egy kicsit szerencsétlenkedsz, és máris készen vagy. Ez csak a végén fog kiderülni. Amikor készen vagy teljesen, és eldöntik, hogy mekkora erőfeszítéseket tettél a cél érdekében, hogy mennyi szív van benne, hogy mennyire akartad, hogy segíts azokon, akiknek rosszat tettél. Érted?
 - Azt hiszem… De ki dönti el? – Ráncolom a szemöldököm, ugyanis ezt az egy dolgot nem értem.
 - Te magad – mondja rejtélyesen. – Most már megyek. Későre jár, aludj, holnap új feladatot kell csinálnod. – Amint feláll, kinyújtózom, majd végigterülök az ágyon, és magamra húzom a takarót.
 - Most meg mit nézel? – Kérdezem mosolyogva, ugyanis csak áll, és bujkáló mosollyal a szája sarkában bámul le rám.
 - Semmit – rázza meg a fejét. – Aludj jól. – Lehajol, és megsimítja a fejem, majd kimegy a szobámból.
 Még érzem a hajamon az érintését, szinte beleborzongok. Legszívesebben utána futnék, hogy jöjjön vissza, ne menjen el, bőven elfér nálam. Akaratlanul is eszembe jut az utolsó barátom. Meg az összes többi. Na, azért nem volt belőlük olyan vészesen sok. Anya szerint nem bántam jól velük. Ő mindig is úgy látta, hogy csak kihasználom őket. Elvagyok velük pár hónapig, aztán a sarokba dobom őket, mint a játékokat. Jó, nem mondom, valamennyire igaza volt, hiszen egy kapcsolat sosem azt jelentette nekem, amit másnak. Hogy biztonságban vagyok, hogy van egy ember, akire mindig számíthatok, aki az én biztos pontom, akármi van. Nekem a kapcsolatok csak azt jelentették, hogy van valaki, akivel eljátszhatom, hogy hasonlítok a többi velem egykorúhoz. Akik drámáznak, akiknek összetörik a szívét, majd jön valaki, és újra összerakja nekik. Én azonban csak kihasználtam a fiúkat, és ezzel sokszor ők is tisztában voltak. Tudták, hogy nekem ők csak eszközök. És ez lehet, hogy durván hangzik, de ez az igazság. Sosem voltam szerelmes. Sosem tudtam úgy érezni egy fiú iránt, ahogyan kéne: hogy bármit megadnék egyetlen csókért, ölelésért vagy akár egy szóért. Egyszer sem éreztem még azt, hogy pillangók vannak a gyomromban, minden összekuszálódik a fejemben, fölmegy a pulzusom, amikor rám néz. Mintha képtelen lennék szeretni. Mintha képtelen lennék érezni.
 De most először, mintha éreznék valami bizsergést. De hogy lehetnék biztos magamban, amikor még sosem éreztem ilyet? Mondhatom a csokira, hogy édes, ha még sosem ettem? Nyilván nem. Még ha mások azt mondják, hogy édes, akkor sem. Nekem kell rájönnöm. Nekem kell megtapasztalnom.
 Megrázom a fejem, és megdörzsölöm az arcom. Nyilván csak hiányoznak a normális, emberi kapcsolatok – még akkor is, ha az enyémek nem éppen voltak normálisak. Ezt az egészet nagyon gyorsan ki kell vernem a fejemből, mert úgy érzem, nem lenne jó vége. 

2015. február 13., péntek

15. I can feel you catch me when I fall away

Never have to say goodbye
Ledöbbenve állok, és nézem a személyt, aki belép az ajtómon. Nem tudok megszólalni, földbe gyökerezik a lábam, egész testemben megfeszülök. Vegyes érzések kavarognak bennem, szomorúság, hiányérzet, boldogság, fájdalom, megkönnyebbülés. Fogalmam sincs, hogy mit kéne reagálnom, de nincs időm gondolkodni, hiszen ösztönösen cselekszem.
 - Mama… - suttogok, könnybe lábadt szemmel. Az előttem álló, ősz hajú, fáradt arcú nő elmosolyodik, közelebb lép hozzám, megáll, majd bizonytalanul átölel, mintha attól félne, ellököm magamtól. Ez azonban eszemben sincs. Szorosan belekapaszkodok, úgy ölelem át, mint kiskoromban, amikor anyuék elutaztak, minket pedig a nagyiéknál hagytak. Minden este hiányoztak a szüleim, ezért nagyon szomorú voltam. Mama pedig csak átölelt, megsimogatta a fejemet, és megnyugtatott. Ehhez nagyon értett. A legrosszabb helyzetekből is a legjobbat hozta ki, mindenben megtalálta a jót, és mindenkit meg tudott győzni arról, hogy minden rendben lesz. Amikor lassan öt éve anya bejött az iskolába hozzám, és elmondta, hogy a mama már nincs közöttünk, azt hittem vége a világnak. Képtelen voltam belegondolni abba, hogy soha többé nem láthatom az én csodálatos, mindig mosolygós, optimista nagymamámat.
 Most pedig itt vagyok. Öt év nagyon nagyon sok idő. Öt év alatt lehet felejteni. Először elfelejted a hangját, majd az arcát, hogy milyen volt, amikor átölelted, mik voltak a furcsa szokásai. Azonban az emlékek örökre megmaradnak.
 Most hirtelen minden felerősödik, eszembe jut minden, amikről az évek során megfeledkeztem. Mama válla fölött rápillantok Dannyre, aki időközben bejött a szobába, és most halványan mosolyogva figyel minket.
 - Gondoltam, segít, ha találkozhatsz valakivel, aki közel állt hozzád – mondja, miközben mélyen a szemembe néz. – Nincs sok időtök, negyed óra múlva visszajövök, addigra beszéljétek meg, amit kell.
 - Köszönöm – suttogom, miközben már alig látok könnyeimtől. Danny becsukja maga mögött az ajtót, és hirtelen óriási csönd lesz a szobában.
 - Jaj drágám, annyira hiányoztál – ad egy puszit a fejemre mama, és pedig mosolyogva nézem, de képtelen vagyok elhinni. Nem hiszem el, hogy itt áll előttem, hogy beszél hozzám és átölel. Örülök persze, de egyben kissé felkavaró is ez az egész. Öt év után újra találkozol valakivel, akiről azt hitted, már soha többé nem látod.
 - Te is nekem – mosolyt erőltetek az arcomra, próbálok úgy viselkedni, hogy ne lássa rajtam mennyire furcsán érzem magam. De úgy tűnik nem veszi észre, vagy csak nem említi meg, ugyanis, leül az ágyra, majd int nekem is, hogy üljek mellé.
 - Nos, szeretném hallani mennyi minden történt azóta – kérdőn néz rám, mintha nem tudná eldönteni, kimondhatja-e azt, ami most következne – amióta elmentem. – Úgy dönt, kimondja. Szembe kell nézni a tényekkel. Ő mindig is így gondolkodott.
 - Nem tudom, miről kéne beszámolnom neked – dörzsölöm meg az arcomat. – Annyi minden történt. Annyi mindenről maradtál le. – nézek rá, kicsit félve, hogy mit fog reagálni erre. Először nem akartam ezt elmondani, mert féltem, hogy megbántom, de régen mindent megosztottam vele. Hogy mi történt? Eltelt öt év. És nem volt ott velem. Nem nyugtatott meg, amikor szükségem lett volna rá. Tudom, hogy nem tehet róla, és ő sem így akarta, de akkor is haragszok rá.
 Mintha csak látná a gondolataimat, aprót bólint, majd megsimogatja a vállam, és feláll. Körbejárja a szobát, és bár nincs mit nézni, mert nagyjából tíz perce szedtem le minden dekorációt és kiegészítőt, ő mégis megáll az üres íróasztalom előtt, és úgy vizsgálgatja, mintha mondjuk, ujjlenyomatokat keresne rajta. Továbbmegy, és megakad a szeme a Steph-ről és rólam készült képen.
 - Ez mikor készült?
 - Az első gimis napon – mondom mosolyogva. Mama tovább szemléli a képet, mintha az emlékezetébe akarná vésni. Steph-et imádta, – csakúgy, mint mindenki mást – és még általánosba sokszor volt olyan, hogy suli után a mamához mentünk, ő pedig sütött nekünk sütit, segített a leckében, majd hárman átalakítós műsorokat néztünk és gyümölcsöt ettünk. Mama közelebb lakott a sulihoz, mint Steph vagy én, és amíg a szüleink dolgoztak, de nem akartak minket egyedül hagyni, jól jött, hogy valaki vigyáz ránk.
 - Erről is lemaradtam – bólint szomorkásan – mint sok minden másról is.  – Úgy néz rám, mint aki elfogadta helyzetét, annak ellenére, hogy tudja, mennyi mindent vesztett. Biztos vagyok benne, hogy ez így is van. Mindig ő volt az, aki elsőnek fogta fel a helyzetet, egy másodperc alatt képes volt mérlegelni.
 Odajön mellém, és leül az ágyra. Most először tűnik úgy, nem tudja mit mondjon. Megfogja a kezem, levegőt vesz, kifújja, megpróbál belekezdeni, de egy újabb sóhajtás lesz a vége. Negyedik próbálkozásra már sikerül összeszednie gondolatait, és megszólalni.
 - Cassie… Tudom, hogy rengeteg eseményről maradtam le. Ott kellett volna lennem, amikor gimnáziumba mentél, a tizenhatodik szülinapodon, és persze az összes többin. És ott kellett volna lennem veled a balesetnél. Drágaságom, el sem tudod képzelni hányszor mentem el hozzátok. Lehet, hogy te nem érezted, de lélekben ott voltam veled, veletek. Nem tudom, hogy az őrangyalod mesélte-e, hogy csak addig mehetsz el a még élők házaihoz, csak akkor látogathatod meg őket, ha még nem fejezted be a feladatokat, vagy ha éppen te vagy az őrangyala valakinek, aki épp akkor halt meg, és érkezett hozzád. Nyolc hónapig tartott, míg jóvátettem az elrontott dolgokat, és négy hónap múlva meg is született az első gyermek, akire vigyáznom kell. Látnod kellene, tündéri kissrác! Most lesz négy éves, majd egyszer megpróbálom valahogy megmutatni. Na de mit is szerettem volna? – tűnődik. Néha képes egyik pillanatról a másikra elfelejteni dolgokat. – Jaj, megvan! Szóval a lényeg, hogy több mint négy éve nem láthattalak titeket. Pedig ott kellett volna lennem a balesetnél. Ott kellett volna lennem veled, meg kellett volna mondanom valahogy, hogy bírd ki. Tudom, hogy képes lettél volna rá. És elfogadom, hogy haragszol rám, mert egyedül hagytalak, de tényleg nem így terveztem. És annyira sajnálom, kicsikém – nem csak én, hanem ő is könnyezik. Még sosem láttam sírni, így ez a gondolat még jobban kiborít.
 Kopognak az ajtón, és Danny bedugja a fejét a szobába.
 - Mrs. Beckner, indulni kellene…
 - Ó, ilyen hamar letelt az időm? Szinte észre sem vettem az idő múlását – mindketten felállunk, és az ajtóhoz sétálunk. Ki szeretném kísérni, de Danny azt mondja, maradjak a szobában, így mama odafordul felém, és szorosan megölel. Beszívom a fahéjra és krémre emlékeztető illatot, ami körüllengi, majd még mindig könnyes szemmel elengedem. Pontosabban ő tol el, én azt szeretném, hogy maradjon.
 Megfogja a kezem, és belecsúsztat valami hideget. Amikor lenézek, meglátom az apró, fém tárgyat. Egy kulcstartó az, egy fém keret, benne egy fénykép rólam és Catről, én lehettem olyan nyolc éves, a húgom pedig négy. A kép láttán elmosolyodom.
 - Hogy emlékezz rám, és a családodra. Arra, hogy ki vagy. – Mosolyog mama. – Én hiszek benned. Képes vagy rá! – mondja, majd még egyszer megölel, aztán követi Dannyt a folyosón keresztül.
 Becsukom magam mögött az ajtót, és üveges szemekkel meredek magam elé. Tenyeremben a jéghideg kulcstartó. Még mindig nem fogtam, fel, hogy az előbb a nagymamámat láttam. A nagymamámat, aki már jó ideje nincs köztünk. De nem tudom, mit izgatom magam, egy ideje úgy érzem, már bármi megtörténhet.
 Néhány perc múlva kinyílik az ajtó, és az őrangyalom lép be rajta. Szó nélkül odajön hozzám, és leül mellém az ágyra. Nem szól egy szót sem, arra vár, hogy én mondjak előbb valamit. Miután látja, hogy túlságosan le vagyok még sokkolódva a beszédhez, nagy levegőt vesz, és belekezd. Mostanában mindig mindenki nagy levegőt vesz mondanivalója előtt. Nem mintha lenne értelme. Nekünk már nem kell a levegő. Ez is csak egy megszokás.
 - Sajnálom, ha felzaklattalak. Azt hittem, segíteni fog, ha találkozol valakivel, akit régen ismertél.
 -  Segített is. Csak meglepődtem. Vagy nem is tudom. Ez így túl gyors volt. Egy váratlan pillanatban behozod hozzám, itt hagysz vele tíz percre, majd közlöd, hogy most már indulni kell. Szóval nem igazán értem, hogy ennek így mi értelme volt.
 - Tovább nem maradhatott… - motyogja. – Észrevették volna.
 - Micsoda? – nevetek fel. – Szóval nem szabadott volna idejönnie?
 - Nem szabad kapcsolatba lépniük olyanoknak, akik ismerték egymást. Legalábbis addig nem, ameddig valamelyik fél, még nem végzett a feladataival. – Vonja meg a vállát.
 - Szóval szabályt szegtél, hogy láthassam a nagyimat? - mosolygok.
 - Érted bármit – néz mélyen a szemembe. 

2015. január 30., péntek

14. I’m trying to find my peace of mind

  Sziasztok!
 Végre meghoztam az új részt. Megint késtem, több mint egy hetet, amit nagyon nagyon sajnálok, tényleg igyekszem! Az egyik ok nem igazán publikus, a másik pedig az, hogy megváltozott az órarendem, hétfőn és kedden is nyolc órám van, ami azt jelenti, hogy hazaérek negyed hatra, plusz hétfőn jógára is kell mennem, és  tanulni is kell másnapra. Eddig keddenként szerettem volna hozni a részeket, de most ezzel a változással nem hiszem, hogy sikerülni fog, szerintem a péntek a legjobb nap, szóval inkább péntekenként hoznám az új részeket, ha nektek az úgy megfelel. 
 Ez most egy kicsit rövidke rész lett, próbáltam úgy megírni, hogy a szavazás eredményét is figyelembe vettem. Nagyon nagyon nagyon köszönöm, hogy olvastok, és szeretitek a történetet, minden egyes pipa, komment örömmel tölt el, köszönöm, hogy türelmesek vagytok velem, hogy kitartotok a történet mellett. ♥
 Jó olvasást! :)

Jet Pack Blues

A kanalak tompa hanggal koccannak neki a tányérok aljának, ez az egyetlen zaj az étkezőben. Mind a nyolcan az asztalnál ülünk: Danny, Giselle, Gabe, Bill, Lisa, Tina, Victoria és én. Nem nézünk egymásra, csak csöndesen lapátoljuk a forró és ízetlen húslevest. Danny elmondta, hogy az a szokás, hogy minden vasárnap együtt esznek, beszélgetnek, jobban megismerik egymást. Miután én megérkeztem, egy ideig elmaradt ez a dolog, hogy legyen időm belerázódni az itteni menetbe.
 - Még mindig nem vágom, hogy mi értelme van ennek az egésznek – morog Giselle, öt perc alatt harmadjára.
 - Kérlek drágám, ne kezd megint! Már ezerszer megbeszéltük ezt – rázza a fejét Victoria, miközben óvatosan megérinti a lány kezét az asztalon, Gis azonban elhúzza azt.
 - Ez is csak egy hülye szokás, amitől egy kicsit úgy érezhetitek, hogy minden rendben van – motyogja az orra alatt, mire Gabe helyesel. – De most komolyan! Folyton arról dumáltok, hogy el kell felejteni a régi életünket, meg minden megváltozik, blablabla. Viszont ti vagytok azok, akik ilyen elmebeteg módom ragaszkodtok ahhoz, hogy együnk, meg normális dolgokat csináljunk, menjünk el ide meg oda. Most akkor hogy is van ez? Mert ennek így semmi értelme – mutogat a kezével dühösen, mi pedig döbbenten nézünk rá.
 - Mondd, neked az a célod, hogy mindent tönkretegyél? – kérdezem, ő viszont úgy csinál, mintha hozzá sem szóltam volna. – Azta, gratulálok, levegőnek nézel. Ha jól emlékszem, utoljára elsőben volt ilyen. Büszke lehetsz magadra, hogy tizenöt éves létedre úgy viselkedsz, mint egy hétéves – vágok vissza. Giselle már nyitná a száját, Tina azonban gyorsan közbeszól.
 - Elég legyen! Cassie, Giselle menjetek el, oké? Nincs szükségünk arra, hogy itt veszekedjetek, mindenkinek megvan a saját problémája. Ha valami nem tetszik a szokásainkkal kapcsolatban, - fordul Gis felé – akkor azt meg lehet beszélni kulturáltan is, mellőzve a bunkó stílust. Gyerünk, menjetek! – terel ki minket az étkezőből.
 Giselle szó nélkül lép oda az ajtajához, ami az étkezőtől pár lépésre van. Én is elindulok a szobámba, közben pedig fáradtan megdörzsölöm a szememet. Leülök az íróasztalomhoz, és szemügyre veszem a rajta lévő dolgokat, amikhez ideérkezésem óta hozzá sem nyúltam: pár feladatlap, a kikapcsolt laptopom, körömlakkok, a bolyhos tolltartóm, a parfümöm és egy-két tankönyv. Olyan, mintha még mindig minden ugyanolyan lenne. Ez így nem jó.
 Felkapom a tolltartómat, és bevágom a fiókba, a laptopot az ágy alá csúsztatom. A körömlakkokat és a parfümöt beleteszem egy dobozba, amiben kacatok vannak, majd fogom a papírokat és széttépem őket. Elégedetten nézem az üres asztalt, majd folytatom a pakolást. Ledobálom a díszpárnákat az ágyamról, lehúzom a színes, vidám huzatokat, majd elrejtem őket a szekrény belsejébe, a fehér párnákat pedig visszadobálom az ágyra. Most az egyik polcomhoz fordulok. Lepakolom a könyveket, összetöröm a gyertyatartót, a porcelánbabát pedig egy dobozba rejtem. Az utolsó tárgy a polcon, egy kép, egyszerű, fehérre festett fa keretben, Stephie és én vagyunk rajta, még kilencedikben. Kezembe veszem a képet, és mosolyogva visszaemlékezek a napra, amikor készült.

 - Hát, végre középsulisok lettünk – karol belém Steph, miközben belépünk a suli ajtaján. A helyet össze sem lehet hasonlítani az általánossal, ahol nemcsak a diákok, hanem maga suli is kicsi volt. Itt minden háromszor akkorának tűnik, a világos árnyalatok pedig pláne nagyítják az aulát. Még van húsz perc a becsöngetésig, de mindenki nyüzsög. Idősebb lányok egymás nyakába ugorva üdvözlik egymást, páran máris a szekrényeknek támaszkodva smárolnak, valakik pedig kétségbeesett arccal keresik az ismerősöket.
 - Nézzük meg a parafatáblát! – mutatok a folyosó közepén, jól láthatóan elhelyezett óriási táblára, ami előtt jó pár diák áll. – Hú, jó sok szakkör van.
 - Aha. Nézd, pom-pom lányokat keresnek! – bök rá Steph az egyik fehér szórólapra, aminek oldala lazacszínű pöttyökkel van kidekorálva. Épp bólintanék, amikor az előttünk álló lány megfordul. Kicsit magasabb, mint mi, egyenes, fekete haja egészen a derekáig ér. Csinosan van felöltözve, kezében egy rúzst és egy tollat tart.
 - Jelentkeznétek? – néz le ránk óriási világoskék szemével, miközben bedobja a táskájába a rózsaszín rúzst. Nem várja meg, míg válaszolunk, hanem végigmér minket, majd gyorsan folytatja. – Illenétek a csapatba. Egy kis csinosítás persze rátok fér, de kilencedikes létetekre egész normálisan néztek ki – jelenti ki kicsit flegmán, miközben megigazítja a hajamat. – Persze, ez közel sem jelenti azt, hogy bekerültök. Az idei felhozatal egész jó, rengeteg szurkolónak alkalmas gólyát láttam eddig. Na de mindegy is. Iratkozzatok föl a meghallgatásra, ha gondoljátok – nyomja a kezünkbe a tollát, mi pedig felírjuk a nevünket. Nem mi vagyunk az elsők, nyolc-kilenc név már biztosan van a lapon. A lány figyeli, amint feliratkozunk, majd kikapja a kezemből a tollát, és áthúz egy nevet. Talia Jensen.
 - Miért húztad át? – ráncolja a szemöldökét Steph.
 - Minden évben jelentkezik. Szegény lány, nem fogja fel, hogy nem fog bekerülni – forgatja a szemét. – Amúgy Amanda vagyok. Ó, látom a barátaimat – int oda egy hatfős csapatnak. – Nos, találkozunk később – villantja meg hófehér mosolyát, majd elmegy. Némán bámulunk utána, egyikünk sem igazán tud mit mondani, mindkettőnket lesokkolt a lány. Általánosban nem volt ilyen, hogy csak úgy lazán szóba elegyedtünk egy idegennel. Ugyanerre gondolhat Steph is, mert lassan megszólal.
 - Végülis… Megvan az első ember, akivel beszélgettünk a suliból – vonja meg a vállát, majd nevetve arrébb megy, mert a mögöttünk lévők már elég dühösen kezdenek el nézni minket.
 - Ráadásul egy népszerű lány – kontrázok. – Na gyere, menjünk ki az udvarra, nem kéne elkésni az évnyitóról.
 Az igazgató szokásos beszéde után, fejetlenség veszi kezdetét, mindenki üdvözli az addig még nem látott társát, vannak, akik a termüket keresik, vagy az órarendjüket tanulmányozzák. Mi is ezt tesszük, összehasonlítjuk az órarendünket, majd elégedetten nyugtázzuk, hogy viszonylag sok óránk van együtt.
 - Nagy mosolyt! – Lép elénk egy nyúlánk, világosbarna hajú srác, kezében fényképezővel. Steph és én a döbbenettől csak némán, mosolyogva állunk, és hagyjuk, hogy lefotózzon minket. Megnézi a képet, majd ránk vigyorog. – Köszi. Lesz egy cikk a suliújságban az első hétről, ahhoz csinálunk képeket a fotószakkörrel. Ha gondoljátok, lépjetek be.
 - Mármint a szerkesztőségbe, vagy a fényképészetre? – vonom fel a szemöldököm, a srác pedig vigyorogva válaszol.
 - Rátok bízom. Szerintem titeket mindenhol szívesen látnak. Na lépek – int, majd egy pillanat alatt eltűnik a szemünk elöl.
 - Hm. Szerintem belépek – simítja ki haját az arcából Stephie.
 - Melyikbe?
 - Mindegy, csak ő ott legyen. – mondja, mire kitör belőlünk a nevetés.

 Könnyezve teszem vissza a képet a polcra, nincs szívem levenni. Ahogy körbenézek a megüresedett szobában, rájövök, hogy ez az egyetlen dolog maradt elöl, ami emlékeztet arra, hogy ki voltam, hogy ki vagyok. Ha jobban belegondolok, minden ezzel a képpel kezdődött. Nem, nem a barátságunk, hanem azok a dolgok, amikben hibáztam. Már az első nap elindult a lavina. Sőt, nem is az első nap, hanem sokkal régebben, már első osztálytól kezdve folyamatosan gyűltek a dolgok, amik végül azt eredményezték, hogy itt vagyok.
 Még mindig a szoba közepén, elgondolkozva állok, amikor halkan kopognak. Danny dugja be a fejét az ajtón, csendben körbenéz, majd tekintete megállapodik rajtam.
 - Hoztam neked valakit.