2015. február 13., péntek

15. I can feel you catch me when I fall away

Never have to say goodbye
Ledöbbenve állok, és nézem a személyt, aki belép az ajtómon. Nem tudok megszólalni, földbe gyökerezik a lábam, egész testemben megfeszülök. Vegyes érzések kavarognak bennem, szomorúság, hiányérzet, boldogság, fájdalom, megkönnyebbülés. Fogalmam sincs, hogy mit kéne reagálnom, de nincs időm gondolkodni, hiszen ösztönösen cselekszem.
 - Mama… - suttogok, könnybe lábadt szemmel. Az előttem álló, ősz hajú, fáradt arcú nő elmosolyodik, közelebb lép hozzám, megáll, majd bizonytalanul átölel, mintha attól félne, ellököm magamtól. Ez azonban eszemben sincs. Szorosan belekapaszkodok, úgy ölelem át, mint kiskoromban, amikor anyuék elutaztak, minket pedig a nagyiéknál hagytak. Minden este hiányoztak a szüleim, ezért nagyon szomorú voltam. Mama pedig csak átölelt, megsimogatta a fejemet, és megnyugtatott. Ehhez nagyon értett. A legrosszabb helyzetekből is a legjobbat hozta ki, mindenben megtalálta a jót, és mindenkit meg tudott győzni arról, hogy minden rendben lesz. Amikor lassan öt éve anya bejött az iskolába hozzám, és elmondta, hogy a mama már nincs közöttünk, azt hittem vége a világnak. Képtelen voltam belegondolni abba, hogy soha többé nem láthatom az én csodálatos, mindig mosolygós, optimista nagymamámat.
 Most pedig itt vagyok. Öt év nagyon nagyon sok idő. Öt év alatt lehet felejteni. Először elfelejted a hangját, majd az arcát, hogy milyen volt, amikor átölelted, mik voltak a furcsa szokásai. Azonban az emlékek örökre megmaradnak.
 Most hirtelen minden felerősödik, eszembe jut minden, amikről az évek során megfeledkeztem. Mama válla fölött rápillantok Dannyre, aki időközben bejött a szobába, és most halványan mosolyogva figyel minket.
 - Gondoltam, segít, ha találkozhatsz valakivel, aki közel állt hozzád – mondja, miközben mélyen a szemembe néz. – Nincs sok időtök, negyed óra múlva visszajövök, addigra beszéljétek meg, amit kell.
 - Köszönöm – suttogom, miközben már alig látok könnyeimtől. Danny becsukja maga mögött az ajtót, és hirtelen óriási csönd lesz a szobában.
 - Jaj drágám, annyira hiányoztál – ad egy puszit a fejemre mama, és pedig mosolyogva nézem, de képtelen vagyok elhinni. Nem hiszem el, hogy itt áll előttem, hogy beszél hozzám és átölel. Örülök persze, de egyben kissé felkavaró is ez az egész. Öt év után újra találkozol valakivel, akiről azt hitted, már soha többé nem látod.
 - Te is nekem – mosolyt erőltetek az arcomra, próbálok úgy viselkedni, hogy ne lássa rajtam mennyire furcsán érzem magam. De úgy tűnik nem veszi észre, vagy csak nem említi meg, ugyanis, leül az ágyra, majd int nekem is, hogy üljek mellé.
 - Nos, szeretném hallani mennyi minden történt azóta – kérdőn néz rám, mintha nem tudná eldönteni, kimondhatja-e azt, ami most következne – amióta elmentem. – Úgy dönt, kimondja. Szembe kell nézni a tényekkel. Ő mindig is így gondolkodott.
 - Nem tudom, miről kéne beszámolnom neked – dörzsölöm meg az arcomat. – Annyi minden történt. Annyi mindenről maradtál le. – nézek rá, kicsit félve, hogy mit fog reagálni erre. Először nem akartam ezt elmondani, mert féltem, hogy megbántom, de régen mindent megosztottam vele. Hogy mi történt? Eltelt öt év. És nem volt ott velem. Nem nyugtatott meg, amikor szükségem lett volna rá. Tudom, hogy nem tehet róla, és ő sem így akarta, de akkor is haragszok rá.
 Mintha csak látná a gondolataimat, aprót bólint, majd megsimogatja a vállam, és feláll. Körbejárja a szobát, és bár nincs mit nézni, mert nagyjából tíz perce szedtem le minden dekorációt és kiegészítőt, ő mégis megáll az üres íróasztalom előtt, és úgy vizsgálgatja, mintha mondjuk, ujjlenyomatokat keresne rajta. Továbbmegy, és megakad a szeme a Steph-ről és rólam készült képen.
 - Ez mikor készült?
 - Az első gimis napon – mondom mosolyogva. Mama tovább szemléli a képet, mintha az emlékezetébe akarná vésni. Steph-et imádta, – csakúgy, mint mindenki mást – és még általánosba sokszor volt olyan, hogy suli után a mamához mentünk, ő pedig sütött nekünk sütit, segített a leckében, majd hárman átalakítós műsorokat néztünk és gyümölcsöt ettünk. Mama közelebb lakott a sulihoz, mint Steph vagy én, és amíg a szüleink dolgoztak, de nem akartak minket egyedül hagyni, jól jött, hogy valaki vigyáz ránk.
 - Erről is lemaradtam – bólint szomorkásan – mint sok minden másról is.  – Úgy néz rám, mint aki elfogadta helyzetét, annak ellenére, hogy tudja, mennyi mindent vesztett. Biztos vagyok benne, hogy ez így is van. Mindig ő volt az, aki elsőnek fogta fel a helyzetet, egy másodperc alatt képes volt mérlegelni.
 Odajön mellém, és leül az ágyra. Most először tűnik úgy, nem tudja mit mondjon. Megfogja a kezem, levegőt vesz, kifújja, megpróbál belekezdeni, de egy újabb sóhajtás lesz a vége. Negyedik próbálkozásra már sikerül összeszednie gondolatait, és megszólalni.
 - Cassie… Tudom, hogy rengeteg eseményről maradtam le. Ott kellett volna lennem, amikor gimnáziumba mentél, a tizenhatodik szülinapodon, és persze az összes többin. És ott kellett volna lennem veled a balesetnél. Drágaságom, el sem tudod képzelni hányszor mentem el hozzátok. Lehet, hogy te nem érezted, de lélekben ott voltam veled, veletek. Nem tudom, hogy az őrangyalod mesélte-e, hogy csak addig mehetsz el a még élők házaihoz, csak akkor látogathatod meg őket, ha még nem fejezted be a feladatokat, vagy ha éppen te vagy az őrangyala valakinek, aki épp akkor halt meg, és érkezett hozzád. Nyolc hónapig tartott, míg jóvátettem az elrontott dolgokat, és négy hónap múlva meg is született az első gyermek, akire vigyáznom kell. Látnod kellene, tündéri kissrác! Most lesz négy éves, majd egyszer megpróbálom valahogy megmutatni. Na de mit is szerettem volna? – tűnődik. Néha képes egyik pillanatról a másikra elfelejteni dolgokat. – Jaj, megvan! Szóval a lényeg, hogy több mint négy éve nem láthattalak titeket. Pedig ott kellett volna lennem a balesetnél. Ott kellett volna lennem veled, meg kellett volna mondanom valahogy, hogy bírd ki. Tudom, hogy képes lettél volna rá. És elfogadom, hogy haragszol rám, mert egyedül hagytalak, de tényleg nem így terveztem. És annyira sajnálom, kicsikém – nem csak én, hanem ő is könnyezik. Még sosem láttam sírni, így ez a gondolat még jobban kiborít.
 Kopognak az ajtón, és Danny bedugja a fejét a szobába.
 - Mrs. Beckner, indulni kellene…
 - Ó, ilyen hamar letelt az időm? Szinte észre sem vettem az idő múlását – mindketten felállunk, és az ajtóhoz sétálunk. Ki szeretném kísérni, de Danny azt mondja, maradjak a szobában, így mama odafordul felém, és szorosan megölel. Beszívom a fahéjra és krémre emlékeztető illatot, ami körüllengi, majd még mindig könnyes szemmel elengedem. Pontosabban ő tol el, én azt szeretném, hogy maradjon.
 Megfogja a kezem, és belecsúsztat valami hideget. Amikor lenézek, meglátom az apró, fém tárgyat. Egy kulcstartó az, egy fém keret, benne egy fénykép rólam és Catről, én lehettem olyan nyolc éves, a húgom pedig négy. A kép láttán elmosolyodom.
 - Hogy emlékezz rám, és a családodra. Arra, hogy ki vagy. – Mosolyog mama. – Én hiszek benned. Képes vagy rá! – mondja, majd még egyszer megölel, aztán követi Dannyt a folyosón keresztül.
 Becsukom magam mögött az ajtót, és üveges szemekkel meredek magam elé. Tenyeremben a jéghideg kulcstartó. Még mindig nem fogtam, fel, hogy az előbb a nagymamámat láttam. A nagymamámat, aki már jó ideje nincs köztünk. De nem tudom, mit izgatom magam, egy ideje úgy érzem, már bármi megtörténhet.
 Néhány perc múlva kinyílik az ajtó, és az őrangyalom lép be rajta. Szó nélkül odajön hozzám, és leül mellém az ágyra. Nem szól egy szót sem, arra vár, hogy én mondjak előbb valamit. Miután látja, hogy túlságosan le vagyok még sokkolódva a beszédhez, nagy levegőt vesz, és belekezd. Mostanában mindig mindenki nagy levegőt vesz mondanivalója előtt. Nem mintha lenne értelme. Nekünk már nem kell a levegő. Ez is csak egy megszokás.
 - Sajnálom, ha felzaklattalak. Azt hittem, segíteni fog, ha találkozol valakivel, akit régen ismertél.
 -  Segített is. Csak meglepődtem. Vagy nem is tudom. Ez így túl gyors volt. Egy váratlan pillanatban behozod hozzám, itt hagysz vele tíz percre, majd közlöd, hogy most már indulni kell. Szóval nem igazán értem, hogy ennek így mi értelme volt.
 - Tovább nem maradhatott… - motyogja. – Észrevették volna.
 - Micsoda? – nevetek fel. – Szóval nem szabadott volna idejönnie?
 - Nem szabad kapcsolatba lépniük olyanoknak, akik ismerték egymást. Legalábbis addig nem, ameddig valamelyik fél, még nem végzett a feladataival. – Vonja meg a vállát.
 - Szóval szabályt szegtél, hogy láthassam a nagyimat? - mosolygok.
 - Érted bármit – néz mélyen a szemembe. 

3 megjegyzés:

  1. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  2. Szia.
    Először is bocsánatot szeretnék kérni, hogy nem írtam az előző fejezethez. Az utóbbi két-három hetem eléggé zsúfolt volt, jobban, mint félévkor. De szerencsére ennek vége, sikeresen levizsgáztam. :3
    A részről pedig. Imádtam. S végre történt valami, amire már olyan rég vártam. Legalábbis nagyon remélem, hogy az az 'Érted bármit' mondat azt jelenti, hogy Danny drágámnak tetszik Cassie. ^^ Nagyon kedves gesztus volt Tőle, hogy elhozta a lány nagyiját, annak ellenére, hogy nem szabadott volna, örülök neki, hogy megtette, szerintem ezzel nagyon sokat segített Cassie-nek. :)
    Nagyon várom a folytatást és még annál is jobban, hogy mi lesz a két főszereplő között.
    u.i.: Tudom, hogy már az agyadra megyek ezzel, de tényleg nagyon szeretném, hogy összejöjjenek és a végén happy end legyen ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Semmi gond, gondoltam, hogy elfoglalt vagy, elég húzós hetem volt nekem is. :)
      Gratulálok a vizsgádhoz :)
      Hát igen, Danny már csak ilyen. ;) Nagyon örülök, hogy tetszett a rész, sokat jelent, és köszönöm a kedves kommenteket. :)) ♥
      U.I.: a kommented nem lenne komment a megjegyzés nélkül, amit írtál :D

      Törlés